Búcsú

Meghalt a halam.

A fehér, ezüstös szép nagy halam, aki Lolka névre hallgatott.

Mondhatnám, hogy mily nemes volt, fenséges és törékeny, ahogy könnyű fátyolként lebegett, mint holmi tündér, mely nem is e világból való. Mondhatnám, hogy kedves és szeretetreméltó volt, boldogságban úszó és nyugalomban élő lény. Mondhatnám hogy hű társként viselkedett, szerény és megbízható jellemmel bírt.

Mondhatnám, de mégsem mondom. Mert nem ilyen volt! Nem volt egyszerű, nem volt szokványos, sem középszerű. Vad volt, kitűnt a többiek közül, maga volt a dac és az ellentmondás. Nehezen tűrt halat, mégjobban embert. Ennek bizonyítéka halak és tengeri csigák teteme. Ideges, cselekvő természet volt, szerette maga irányítani és rendezni a dolgokat,ahogy a környezetét is. Ritkán pihent, ilyenkor szeretett meditálni, csendben meghúzódva egy sarokban. Társa, Bolka egyedül lesz kénytelen folytatni életét közös otthonukban, melyből immáron kihalt a vidámság és az élet, amit Lolka csempészett bele kettejük világába a mindennapok szürke forgatagában

Október 23-án reggel távozott el közülünk. Egy hősies napon, hűen harcos jelleméhez.

Hiányozni fogsz Lolli! Köszönet mindazért amit Tőled kaptunk, amivel többek lettünk azáltal, hogy ismerhettünk és életünk egy szeletének része voltál.

До свидания Лолка!